1986 áprilisában a Szovjetunióhoz tartozó Ukrajnában megtörtént az elképzelhetetlen: felrobbant egy atomreaktor, és egy egész város halálzónává vált.

Aprócska cipők a szekrényke előtt. Az ágyon babák fekszenek. A félig nyitott sublótból gyermekrajzok kandikálnak ki. Felborított székek tanúskodnak a sietős indulásról. Mindennek már három évtizede. 1986. április 27-én a hatóságok délelőtt tizenegy óra tájban értesítették az ukrajnai Pripjaty városának lakosságát, hogy el kell hagyniuk a lakhelyüket. Méghozzá a lehető leggyorsabban. Az emberek legrosszabb félelmei váltak valósággá. Harminchárom órával korábban a mindössze néhány kilométernyire fekvő Csernobil (a mai Ukrajnában Csernobil a helység neve) atomerőművének 4-es reaktorblokkjában robbanás következett be.

Az evakuálás délután két órakor kezdődött 1200 autóbusszal, s két és fél órával később a városban a mesteri logisztikai teljesítménynek köszönhetően egy teremtett lélek sem tartózkodott. „Három nap múlva visszatérhettek” – mondogatták az embereknek. A napokból évek lettek. A város egykori lakói már régóta tudják, hogy otthonuk örökre lakhatatlanná vált. Pripjatyból sugárszennyezett, zárt terület lett.

Magas sugárszint

Tíz évvel a szerencsétlenség után a sugárzás jelentős mértékben csökkent, így rövid látogatásokra ismét lehetőség nyílt. 1996 februárjában Pripjatyban a mérések még mindig 20-30-szorosát mutatták egy átlagos német városban mérhető sugárzásnak – ez még mindig túl sok ahhoz, hogy valaki tartósan ott tartózkodhasson.

Három kilométerrel odébb, a csernobili atomerőműnél a sugárzás 60-10-szorosa a nem szennyezett területeken mérhető sugárszintnek. „Nyáron, amikor a forró levegő magával sodorja a radioaktív port, az értékek még a tiszta területeken is a normál érték öt-hatszorosára emelkedhetnek” – mondja Alakszandr Krasznyuk, aki hosszú időn át töltötte be az atomerőmű-komplexum szóvivőjének szerepét. Ezért élt az atomerőmű mintegy tízezer alkalmazottja – akik még másfél évtizedig dolgoztak tovább a szétrobbant reaktor közvetlen közelében – mintegy ötven kilométerrel távolabb, a nem szennyezett Szlavutics városban, s csak a műszakjukra utaztak Csernobilbe. Ott az 1., 2. és 3. blokkot működtették tovább- a három közül az utolsót ugyanis csak 2000-ben zárták be végleg.

A szerencsétlenség

Az 1986. április 25-éről 26-ra virradó éjszakán a csernobili erőműben eleinte minden úgy zajlott, mint rendesen. A 4-es blokk személyzete rutinosan végezte munkáját. Az volt a feladata, hogy karbantartás céljából kikapcsolja a blokkot, egyszersmind pedig elvégezzen egy régóta esedékes vizsgálatot, amelyből kiderül, hogy az erőmű kifutó turbinája még elegendő teljesítménnyel rendelkezik-e ahhoz, hogy áramkimaradás esetén rövid időre biztosítsa a szükséghűtést.

A kérdéses időpontban azonban a reaktor túlságosan alacsony teljesítménnyel üzemelt. Ez a Csernobilben felállított, úgynevezett RBMK-1000-es reaktorok esetén kockázattal járt, mivel olyan rendszerben működtek, amelyben a grafit fenntartja és irányítja a magreakciót, a fűtőelemeket pedig könnyűvízzel hűtik. Ha ebben a rendszerben a vízhűtés kiesik, a magreakció hirtelen felerősödhet.

Éppen ez történt a szerencsétlenség éjszakáján 1 óra 23 perc 44 másodperckor. És attól, hogy a teljesítmény a megszokotthoz képest még a tíz százalékot sem érte el, a magreakció néhány másodperc alatt a 4700-szorosára szökött: a 4-es blokk vulkánként robbant szét: a reaktormag, a reaktorkamra, valamint a reaktorépület megsemmisült. Az üzemvezető még elindította a szükségáramtalanítót, de paradox módon eleinte még ez is csak a reakciót növelte: konstrukciós hiba következtében ez ekkor aktivált szabályozó rudak csak a kezdeti fölerősödés után állítják le megbízhatóan a magreakciót – Csernobilben viszont abban az időpontban már nem is létezett reaktormag. A szél napokon keresztül hordta szét a világ minden tája felé a levegőbe röpített radioaktív részecskéket – még Bajorország délkeleti része és Finnország is kapott belőlük.

A szerencsétlenség okai

A szovjet mérnökök persze mindezzel tisztában voltak. Nagyon is egyszerű okuk volt arra, hogy a Csernobil-típusú kockázatos grafitreaktorok mellett voksoljanak. Belőlük ugyanis működés közben is kiemelhetők a fűtőelemek, amelyekből az atombombához plutónium nyerhető. A könnyűvíz-vezérlésű reaktoroknak ellenben e célból egy ideig futniuk kell, s utána ismét ki kell kapcsolni őket.

Az atomfegyver-készítés volt tehát az igazi oka annak, hogy 1986. április 26-ánnak éjjelén a 4-es blokk felrobbant. A katasztrófát a működtetési hiányosságok és az üzemeltetési előírások megsértése mellett mindenekelőtt konstrukciós hibák idézték elő. Napjainkban szinte valamennyi nyugati szakértő ezt a véleményt képviseli.

Hősök a sugárzivatarban

A tűzoltóság a szerencsétlenséget követő három és fél órán belül szinte teljesen eloltotta a tüzet. Legalább 237 ember vált ezalatt sugárfertőzötté. 29-en közülük a rá következő hetekben a nagy sugárdózis miatt meg is haltak. Pedig ők voltak azok, akik megteremtették a feltételeit annak, hogy a katasztrófa a továbbiakban kezelhető legyen. A szerencsétlenséget követő napokban a magreakció megállítása érdekében helikopterről 40 tonna bór-korbidot dobtak a romokra. A keletkező hő felfogására 800 tonna dolomit szolgált, 1800 homoknak és agyagnak kellett elfojtania a még parázsló tüzet, 2400 tonna ólommal pedig a sugárzást igyekeztek elszigetelni. Mindez persze azzal fenyegetett, hogy a romokban felgyülemlő hő újra beindítja a magreakciót.

A reaktor alatt ezért járatot vágtak, amelybe folyékony nitrogénnel működő hűtőrendszert építettek be. Tíz nappal a robbanást követően sikerült megfékezni a csernobili 4-es blokk maradványait, és bezárni a sugárzó részecskéket. Ezután kétezer építőmunkás és mérnök látott munkához, hogy beburkolják a romokat, nekik ezrével segítettek fiatal katonák. Ez volt az úgynevezett szarkofág. Az ehhez szükséges betontermelés biztosítására három betonkeverő üzem létesült Csernobil közelében. Helyenként a tizenöt méteres vastagságot is elérik azok a betonfalak, amelyek napjainkban körülölelik a turbinatermet, a kisegítő épületet, valamint az erősen megrongálódott reaktorblokkot.

Alapzatként a munkások egy hat és tizenkét méter között váltakozó vastagságú, kavicsból és betonból kevert réteget építettek az izzó mag alá, s így választották el azt a talajvíztől. E munkálatok során valamennyi résztvevő magas sugárzásnak tette ki magát, amelynek hosszú távú következményeit senki sem tudja pontosan megjósolni.

Tetőfedők a helikopterben

Aggodalomra főleg az egykori reaktormag adott okot. Igaz ugyan, hogy jó egymillió tonna betonnal szabályosan bezárták, a beton alatt azonban a radioaktív szubsztanciák továbbra is hőt termelnek, s ezzel akkor feszültség jöhet létre, hogy a szarkofágon repedések keletkezhetnek. Ezeken át víz juthat be, s a még meglévő gyúlékony anyagban újabb láncreakció indulhat el.

Ezért fogtak bele egy tető építésébe, amelynek összeszerelése nem bolt egyszerű feladat, hiszen az itt mutatkozó sugárzás halálos erősségű volt. Így a mérnökök elhatározták, hogy az összeszerelést helikopterekből végzik. Ez azonban csak akkor volt megvalósítható, ha egészen egyszerű szerkezetet készítenek. Végül hatalmas, 30 méter hosszúságú és 120 centiméter átmérőjű acélcsöveket engedtek le (a körülményekhez képest pontosan) a még álló nyugati falra, valamint a szellőzőjáratokra a szétrombolódott reaktor másik oldalán. A csöveken egy könnyű burkolat hivatott az esővíz távol tartására.

A helikopterből nem lehetett túl nagy pontossággal elvégezni a munkát. Az acélcsövek között hézagok tátongtak, amelyek helyenként a 25 centiméteres szélességet is elérték, s rajtuk át beeshetett az eső. E hézagok tömítése eleinte nem látszott megoldhatónak, mivel egy munkás a tetőn tíz óra leforgása alatt halálos sugárdózist kapott volna. Végül távirányítással oldották meg a tetőn tátongó lyukak betömését.

Radioaktív szemét

A romos reaktor azonban nem az egyetlen sugárzó öröksége a katasztrófának. Csernobil közelében jóval több radioaktív veszélyes hulladék hever: teherautók, amelyeket a szerencsétlenség következményeinek felszámolása során vetettek be, szerszámok és gépek, amelyek segítségével a szarkofágot kialakították, és sok minden egyéb. Száz méter hosszú, négy méter mély és helyenként ötven méter széles árkokban hevernek a roncsok; az árkokat betonszigetelés választja el a talajvíztől. Tizenötezer köbméter hulladék fér egy-egy ilyen tárolóba, amelyet aztán földdel borítanak be. Közel ezer ilyen hulladéktárolót létesítettek mostanáig.

Radioökológiai természetvédelmi terület

Közvetlenül a radioaktív hulladéktemetők mellett azonban láthatjuk a csernobili katasztrófa egyetlen nyertesét: a természetet. Bármilyen furcsán hangzik is, a hatalmas földterületek radioaktív szennyezésének némi jótékony hatása is volt. Közel 400 ezer embert evakuáltak a hatóságok az ukrán, a fehérorosz és az orosz területekről. Tízezer négyzetkilométernyi helyen, ami nagyjából megfelel két magyarországi megye területének, napjainkban gyakorlatilag nem él ember. Az ilyen térségekben kisvártatva megjelennek a vadon élő állatok, és visszahódítják az ember által otthagyott „légüres” teret.

A csernobili reaktor körzetében háromszor annyi állat élt a katasztrófát követő tizedik évben, mint korábban! Mit több, a fehéroroszok a reaktorok körüli 30 kilométeres evakuált zóna hozzájuk tartozó részét „állami radioökológiai természetvédelmi területnek” nyilvánították, ahová többek között bölényeket telepítettek. Külsőleg az állatokon nem ismerhetők fel a katasztrófa közvetlen hatásai. Igaz, a szerencsétlenséget követő első években a vaddisznók, a madarak és a rágcsálók, tehát azok, amelyek a felrobbant reaktor tíz kilométeres körzetében éltek, tízszer olyan gyakorisággal mutattak öröklött rendellenességeket, mint a más területeken élők.

A kutatók feltűnően sok olyan állattal találkoztak, amelynek hat ujja volt, vagy hasonló anomáliákat mutatott. Nyilvánvaló, hogy ezek még a magzatokat a méhben ért sugárzás következményei voltak. Napjainkban ez már nem gyakoribb, mint a katasztrófa előtt, és az örökletes károsodások száma is számottevően visszaesett.

Jód és pajzsmirigyrák

Magas sugárdózisok érzék a körzetben élő embereket is. Az orvosok a katasztrófát követő években az erősen érintett fehérorosz térségekben több mint negyvenszer gyakrabban diagnosztizáltak pajzsmirigyrákot. A csernobili 4-es blokk robbanása során felszabadult jód-131 ugyanis a katasztrófát követő napokban a pajzsmirigyben koncentrálódott. Ott a sugárzás megváltoztatta a sejtek örökítőanyagát, hosszabb idő elteltével pedig daganatot okozott.

Csak Fehéroroszországban mintegy háromezer emberrel számolnak, akiknél az évek során ilyen típusú tumor alakult ki, habár ez aránylag jól gyógyítható. Ehhez jön még további 1600 eset Ukrajna területén. Tíz év elteltével a hatóságok közel ezer esetben regisztráltak gyermekeknél ilyen típusú daganatot. A kis betegek kétharmada a reaktorkatasztrófa időpontjában fiatalabb volt ötévesnél. Épp ez az az életkor, amelyben a pajzsmirigy hétszer érzékenyebben reagál a radioaktív hatásra, mint felnőttkorban.

Más daganatos megbetegedések az érintett térségben az első években nem létek fel gyakrabban, mint másutt. Mivel azonban a tumorok kifejlődéséhez hosszú időre van szükség, a szerencsétlenség összes következménye mind a mai napig nem mérhető fel teljes egészében.

Lelki problémák

A reaktorkatasztrófa legsúlyosabb következményei azonban a pszichoszociális hatások. 400 ezer embert evakuáltak mindössze néhány óra leforgása alatt, mivel otthonukat sugárszennyezett zárt körzetnek nyilvánították. Közel 800 ezer likvidátor vett részt a katasztrófát követő mentési munkálatokban, sokan közülük jelentős mérvű sugárzásnak tették ki magukat. Senki sem tudja, hogy valójában mennyire fertőződött. Ez a bizonytalanság súlyos következményekkel járt. Az úgynevezett „csernobiliek” közt az első évtizedben a születések száma a hatodára esett vissza. Az öngyilkossági ráta meredeken emelkedett.

Visszatérés

Ebben a reménytelen helyzetben néhányan visszatértek. Kezdetleges körülmények közt élnek a szennyezett terület elhagyott településein. A hatóságok szemet hunynak, különösen az idősebbek visszatérése fölött, még akkor is, ha sugárszennyezett fát égetnek, ezzel hozzájárulva a szennyeződés terjedéséhez. A visszatérőkben a sugárzás életük hátralévő részében mér aligha fog számottevő kárt okozni.

A tűzoltóság a szerencsétlenséget követő három és fél órán belül szinte teljesen eloltotta a tüzet. Legalább 237 ember vált ezalatt sugárfertőzötté, 29-en közülük a rá következő hetekben a nagy sugárdózis miatt meg is haltak.