A fájdalomról, erről a rettenetes és borzalmas hatalomról, ennek a keletkezéséről és kihatásairól szeretnénk Önöknek pár információt elmondani. Elsősorban is arra volna szükség, hogy tisztázzuk magát a fogalmat, mi is voltaképpen a fájdalom? Én meg voltam róla győződve, hogy tisztában vagyok a fájdalom lényegével. Mikor aztán önmagamban és írásba szabatosan akartam megfogalmazni a fájdalom meghatározását, kiderült, hogy erre nem vagyok képes. Meg kell tehát kísérelnünk, hogy a fájdalom megértéséhez kerülő úton, leírás, példák és hasonlatok révén jussunk el és a szabatos meghatározást azutánra halasszuk.

Az kétségtelen, hogy a fájdalom egyik faja az érzéseknek. Közeli rokonságban van tehát a tapintással, illetőleg a hőérzéssel. Ha a tenyeremre enyhe nyomást gyakorolok, tapintásérzésem keletkezik. Ha ezt a nyomást erősen fokozom, a tapintásérzésem fájdalomérzéssé alakul. Ha ugyanezt a helyet egy kellemesen meleg tárggyal érintem, melegérzésem támad. Ha a tárgy hőfokát növelem, és pl. tüzes vassal érek a tenyeremhez, akkor a meleg mellett kínzó fájdalmat is fogok érezni. Hogy a tapintás, illetőleg melegérzés miért alakul át bizonyos körülmények között fájdalommá, annak a magyarázata a következő.

A bőrbe igen finom idegfonatokból álló, úgynevezett végkészülékek vannak. Más-más berendezésű végkészülékek a tapintás, a meleg, a hideg, illetőleg a fájdalom érzékelésére. Mindaz, ami izgalomba hozza a tapintó végkészülékeket tapintási érzést vált ki, ami viszont a meleg végkészülékeket, az úgynevezett melegpontokat izgatja, meleg benyomást kelti. Rendes körülmények között a melegpontok meleg, a hidegpontok hideg hatására kerülnek izgalomba. A fájdalompontok pedig szúrásra, vágásra.

Ám előfordul, hogy igen erős hideg vagy meleg hatására a fájdalompontok is izgalomba kerülnek. Ezek azonban akkor is fájdalmat fognak jelezni, nem pedig hideget vagy meleget, mert minden egyes végkészülék-fajta – bármely behatás érje is –, csak azt az érzésminőséget képes jelezni, melyre alkotva van. A hidegpontok csak hideget, a fájdalompontok csak fájdalmat képesek az agy falé továbbítani. Az egyes végkészülékek izgalomba jöhetnek hozzájuk nem illő, nekik meg nem felelő, velük nem egyenértékű ingerekre is – a fájdalompontok pl. hidegre is, vagy melegre is, – de jelezni mindig csak a nekik megfelelő érzést fogják.

Kísérletképpen egy hegyes tűvel megszúrom a jobb mutatóujjam hegyét! A fájdalompontok, melyeket a tű érintett, izgalomba jönnek. Ám ez még távolról sem jelenti azt, hogy fájdalmat is érzek! Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy az ingerület,  mely a fájdalompontokba keletkezett, igen finom ideg-szálakon keresztül, az úgynevezett karfonatban feljusson a gerincvelőbe. Innen tovább az agyvelő törzsébe. Itt az agyvelő központi részében születik meg minden érzés, így a fájdalomérzés is. De a fájdalom útja ott még nem ér véget. Innen külön pálya fut az agykéregbe. Itt válik tudatossá a fájdalomérzés. Éppen ezért a fájdalmat csupán azok az állatok érzékelik, melyeknek agykérge ki van fejlődve. Az ember is csak akkor, hogy az agykérge működőképes állapotban van. Kétségtelen, hogy semminemű fájdalmat nem érez  az az ember, kinek agykéregműködését éterrel vagy kloroformmal kiiktattuk. Midőn a kés a beteg bőrébe behatol, a fájdalom létrejön. Ő azonban erről nem vesz tudomást, miután egykérgét, a tudat központját kikapcsoltuk.

Mindezekből úgy látszik, mintha a fájdalom-, a tapintó- és a hőérzés ikertestvérek volnának. Mintha nem volna közöttük lényegbeli különbség. Ám a tapasztalat és a kísérletes vizsgálatok más mutatnak. Ha pl. egy ideget, mondjuk a fentebb említett karfonatot a sebész egy műtét alkalmával kénytelen átvágni és folytonosságban megszakítani, úgy azon a kézen a beteg többé hideget, meleget és tapintást nem érez. Ugyanezen a kézen fájdalmat azonban még érezhet. Érezheti a fájdalmat még akkor is, ha nemcsak a vezetőideget vágtuk át, de az egész végtagot leamputáltuk. Ez az úgynevezett >fantomfájdalom<. Ez közismerten abban nyilvánul , hogy a beteg levágott kezének minden egyes ujjában külön-külön fájdalmat érezhet, ha a szabadon fekvő idegcsonkot valami nyomja, vagy izgatja. Ilyen >képzelt< fájdalom keletkezik pl. a levágott, tehát immár nem létező lábban, ha a heg vagy a művégtag a szabadon fekvő idegcsonkot izgatja. Ugyanez a nyomás, viszont sohasem képes a levágott végtagban meleg vagy hidegérzést létrehozni.

Van azonban a hő és a fájdalomérzés között még lényegesebb különbség is. A tapintási és hőpontok csupán a bőrön és a nyálkahártyákon vannak. Így hőt vagy tapintást csak a bőrömmel, vagy a szájam nyálkahártyájával érzékelhetek. Fájdalmat a belső szervek, a gyomor, a vese, a szív is okozhat, tehát olyan szervek, melyek hideget, meleget tapintást nem képesek érzékelni. Fájdalom felvevő végkészülékek tehát a belső szerveken az úgynevezett zsigerekben is vannak. Ezek azonban csodálatosképpen nem azokra az ingerekre érzékenyek, amelyekre a bőr fájdalompontjai. Tehát nem ütésre, szúrásra, vágásra. Viszont ugyanezek a szervek rettenetesen tudnak fájni más behatásokra.

De különbözik a fájdalom a többi érzésfajtától abban is, hogy míg amazok pusztán érzések, addig a fájdalomnak mindig van egy érzelembeli színezet is. Ezt természetesen többnyire kellemetlen. A fájdalom nemcsak érzés, hanem kellemetlen színezetű élmény is. Szorosabban kapcsolódik az >én<-be, mint amazok.

Ha ezután most már megkíséreljük szabatosan meghatározni a fájdalom lényegét, talán így fog hangzani: a fájdalom az a kellemetlen érzés, melyet az egyes szervek kóros események hatására váltanak ki. Erre az érzésre jellemző, hogy egész énünkre kihat és kínos élmény jellegével bír.

Nyilván alig van ember, akiben nem merült még fel a kérdés: mi szükség van a fájdalomra? Miért kell szenvednünk általa, holott csak kínt okoz és semmi haszna? A fájdalomnak megvan a maga haszna is. Sokszor a vészjelző szerepét játssza: általa tudjuk meg, hogy bőrünket támadás érte, szúrás, ütés, mely ellen védekeznünk kell. De ugyanilyen figyelmeztető jelzést adnak le a fájdalom nyelvén a belső szervek is: a gyomor görcsös összehúzódása jelzi, hogy a mai ebéd részére túl nehéz, tehát káros táplálékot tartalmazott. Kér bennünket, hogy a jövőben kerüljük ezt az ételt, – a szív fájdalma, a koszorúért görcs, szinte érthetően kiáltja a >megállj<-t a betegnek, ha túl gyorsan jár, és csak akkor szűnik meg, ha a beteg szót fogad és valóban megáll.

De persze hiba volna a fájdalmat pusztán célszerűségi szempontból tekinteni. A fájdalomnak tehát nyilván nem az a célja, hogy figyelmeztessen bennünket, hanem az a haszna, hogy bizonyos esetekben figyelmeztet. Hogy a fájdalom nem olyan rendeltetésű eszköze a figyelmeztetésnek mint a szem a látásnak, vagy a fül a hallásnak, arra többféle bizonyítékunk van. Elsősorban az, hogy ahol erre a figyelmeztetésre a legnagyobb szükség volna, ott, elmarad: a kezdődő emlőrák, a kezdődő gyomorrák nem fáj, holott, ha fájna lényegesen több beteg kerülne idejében műtétre. De ennek az ellenkezőjét is látjuk: sok olyan gyógyíthatatlan, hátgerincsorvadás, már nem operálható daganat okoz kínzó fájdalmat, ahol ez a fájdalom, már felesleges, mert elkésett, mint figyelmeztetés.

Ungár János,
egészségmérnök