Hozzászólás Zarándy Pál okfejtéséhez

Zarándy Pál barátom jó humorú, de meghökkentő megállapításokat is tartalmazó cikkben (MÚ 2005/3.) szólt hozzá a tervezőmérnök-képzésről és továbbképzésről szóló dolgozatomhoz (MÚ 2005/2. és 3.). Persze önmagában már a válasz ténye is elismerésre méltó, mert szemben a fejlett demokráciákkal, nálunk a hazai értelmiség egy jelentős része irtózik a (nyilvános) racionális vitától, mert gyenge a vitakultúránk, mert tart a választól, mert szereti, vagy megszokta az ügyeket erőből intézni. Pedig e vita(típus) célja az „igazság” kiderítése, a helyes álláspont megtalálása, és évezredek óta a szellem pallérozásának utolérhetetlen módja. Az oktatás problémáiról, fejlesztéséről, a gazdasággal való harmóniájáról, vagy annak megbomlásáról belátható módon természetes, hogy egy egészséges társadalomban széles körű és nyilvános viták folynak. Ha pedig a mérnökképzésről van szó, akkor erre elvileg kevés autentikusabb terepet lehet találni, mint az MMK-t és a Mérnök Újságot.

Az értelmiség körében ismert, hogy az egész európai felsőoktatás versenyképességével komoly problémák vannak, melyet mindenekelőtt Németországban, Nagy-Britanniában, és Franciaországban már korábban felismertek, míg nálunk ez jelentős késéssel következett be, és a szembenézés kényszere még most sem hatja át kellőképpen a társadalmat. A hazai képzéssel, ezen belül a felsőfokú képzéssel kapcsolatban súlyos – sőt mondhatjuk súlyosbodó – problémák vannak. Akiknek ezzel kapcsolatban kételyei támadnának, az olvassa el például Polónyi és Timár professzorok, Tudásgyár vagy papírgyár című könyvét, vagy egyszerűen figyelje a napi sajtót, esetleg interjúvoljon meg egy mai magyar egyetemi oktatót, akiknek többsége maga is elszenvedője és vesztese a jelenlegi helyzetnek. (Én megtettem, eredeti dolgozatomat már korábban megküldtem a budapesti Műegyetem, a Corvinus Egyetem és a Debreceni Egyetem néhány professzorának. A dolgozatomban foglaltakkal nemcsak egyetértettek, de többségük azt jelezte, hogy hazai és külföldi tapasztalataik alapján a valóságos helyzet az általam leírtaknál is rosszabb.) Nem hiányoznak tehát a helyzetelemzések, ellenkezőleg hatalmas irodalma van, és ebben, ha valakinek arra támad gusztusa, kellő mennyiségű, részletességű és meggyőző szociológiai elemzést is talál. Kétségtelen, hogy a téma rendkívül összetett, de ez nem jelenti azt, hogy értelmiségiként ne szóljunk hozzá, ne mondjunk esetenként, ha szükséges sarkos véleményt, hanem hagyjuk a társadalom e kulcskérdését a politikai pártok egymást túllicitáló prédájává. A probléma szereplői a következők: a hallgatók, az oktatók, a gazdaság képviselői és az oktatáspolitikusok. Fontos, hogy az oktató és az oktatáspolitikus két egymástól független szereplő, miként az orvos sem azonos az egészségpolitikussal stb. Mi, akik jelen vitában érintettek vagyunk, és megszólalunk, vagy hallgatunk, mindannyian besorolhatók vagyunk valamelyik szerepbe. Nagy tévedésnek tartom tehát, ha esetünkben a mérnökképzést, vagy a posztgraduális képzést valaki kizárólagosan az egyetemi oktató feladataként, vagy problémájaként képzeli el, és szomorúnak, ha műszaki értelmiségiként nem érzi benne magát autentikusnak.

Maga a tanulás és oktatás, úgy gondolom két irányból közelíthető meg. Az egyik az egyén művelődési, tudás utáni vágya, a másik a társadalom és a gazdaság elvárásai a rendelkezésre álló mennyiségileg és minőségileg megfelelő, kiművelt emberfők tekintetében. Ismert, és erre eredeti cikkemben több utalást is tettem, hogy a mai magyar társadalomban mind a mennyiségi, mind a minőségi kérdésekkel problémák vannak. Az ország fejlettségéhez képest túl sok a diplomás, növekszik a diplomás munkanélküliség, ill. a diplomások alulfoglalkoztatottsága, amely csalódottságot, kiábrándultságot és társadalmi feszültségeket okoz, de a végzős hallgatók ismeretanyaga sincs szinkronban a gazdaság elvárásaival. Ugyanakkor a mennyiségében túlfejlesztett felsőoktatás elszívja a forrásokat az alap- és középfokú képzéstől, és ez a jelenség hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom kulturálisan is szétszakad.

Mit tudunk mi tenni, azon kívül, hogy jó esetben vitatkozunk, rosszabb esetben elbeszélünk egymás mellett, vagy hallgatunk? Nyilván keveset. De, ha például a HŐVIT tagozat mesteriskolai képzésével kapcsolatos véleményeket ütköztetjük, megvitatjuk, sőt, mint egy demokratikus ország demokratikus szervezetében ezt igényeljük is – függetlenül attól, hogy e folyamat során ellenvéleményekkel is szembe kell néznünk –, akkor talán a magunk területén helyesen járunk el. Azt gondolom továbbá, helyes, ha a minőség, és a megválaszolatlan kérdések tekintetében nem alkuszunk, ha a problémákat nem azzal hessegetjük el, hogy a megoldásokat majd a jövő automatizmusa meghozza. Az oktatásban elkövetett hibák ugyanis – sajátosságából fakadóan – nehezen jóvátehetők. A gyenge, vagy egyszerűen nem eléggé célra törő oktatás a hallgatókban közvetlenül – vagy közvetve, amikor a (tudás)piac a megszerzett ismeretet nem igazolja vissza – csalódást okoz, amit nehéz jóvátenni, de semmiképpen nem lehet azzal elütni, hogy legközelebb majd jobban csináljuk. Még, ha bízunk is „a legközelebb jobban sikerül”-ben, az azon már nem segít, aki a csak félig sikerülttel találkozott.

Zarándy Pál kollégám cikkében a HŐVIT mesteriskolájának szervezésével kapcsolatos események tekintetében (feleslegesen) feltételezésekbe bocsátkozik, majd megjegyzi „Ha rosszul tudom, elnézést kérek.”. Rosszul tudja, a bocsánatkérését pedig elfogadom. Ezzel lépjünk túl a dolog érzelmi és bántó részén, vitatkozzunk érdemi kérdésekről. Jelen mondandómat hely és érdektelenség híján igyekszem rövidre fogni és csak néhány felvetésre reflektálni.

Zarándy Pál kollégám voltaképpen megkérdőjelezi, hogy a tervezőmérnöknek más felkészültséggel és kvalitásokkal kell rendelkeznie, mint pl. az üzemeltetésben, közigazgatásban stb. dolgozó mérnöknek, és ennek megfelelően mindennek a képzésben is meg kellene jelennie. Ha a tervezőmérnök mássága kimerülne az önhittségükben stb., akkor az nem igen adna arra magyarázatot, hogy az MMK miért éppen a tervezőmérnökök számára kötelező Kamara, hogy miért őket kell minősíteni és külön jogosultsággal ellátni, és miért nem történik ugyanez az üzemeltetésben, vagy a közigazgatásban dolgozó mérnökökkel, akik egyébként – ezt senki nem vonta kétségbe – szintén fontos, felelősségteljes feladatot töltenek be. E leegyszerűsítő szemlélet alapján közömbös volna a szereposztás a tekintetben, hogy ki egy épület tervezője, és ki a kivitelezője, ki egy szimfónia szerzője, ki az előadója, vagy ki a hallgatója stb.? (Jó volna e ponton tervezőkollégáim ezreinek gondolatait olvasni…)

Zarándy Pál hozzászólásán nagyon szellemesen végigvonul a híd, amit a tervezőmérnöki munka szép szimbólumaként használ. Maradjunk e jelképnél, vagy közelében és vitatkozzunk ennek jegyében. A következő kérdések tódulnak elénk. Vajon egy mérnök által tervezett híd esetében az egyetlen jellemző, hogy a híd leszakad-e vagy sem? Nem bonyolultabb-e, nem milliószor árnyaltabb-e a harmadik évezred elején a mérnöki munka? Ha száz tervezőmérnök külön-külön száz hidat, vagy száz erőművet tervez, akkor vajon nem százféle, egymástól többé-kevésbé eltérő alkotás jön létre? Az is nehezen volna vitatható, hogy a százféle megoldás bizonyosan nem egyenértékű. Kétségtelenül nehéz e megoldásokat mondjuk rangsorolni, de ez az élet bonyolultságának nehézsége, nem pedig az azonosság igazolása. Mondjuk, ha a műszaki alkotások összevetésére értékelemzést alkalmaznánk, bizonyos, hogy valamiféle sorrendet fel lehetne állítani. Nyitva marad az a kérdés is, hogy miért az tanítja az ifjú hídtervező palántát hídtervezésre, aki se jó, se rossz hidat nem tervezett. (Kétségtelen viszont, hogy emiatt soha nem is szakadt le.) Más tagozatok mesteriskoláinak híreit olvasva, úgy tűnik, hogy azok működése, mindezeket figyelembe veszi. De amit a leginkább hiányolok – és gondolom így van ezzel minden olvasó, aki a szóban forgó cikkeket végigolvasta -, hogy az ún. kemény, vagy puha tudásnak a léte, aránya, a magyar felsőoktatásban figyelmen kívül hagyása, stb., egyáltalában, ami írásom fő mondanivalója volt, Zarándy Pál kollégám okfejtéséből egyszerűen kimaradt. Lehet ezekről 2005-ben nem tudomást venni? Lehet ezeket továbbra is az oktatásban, vagy továbbképzésben figyelmen kívül hagyni? Márpedig dolgozatom lényege erről szólt, és nem kicsinyes perpatvarokról (ahhoz az élet túl rövid).

E cikk igencsak korlátozott keretei között az ezzel kapcsolatos kérdéseket csak felvillantani lehetséges. Figyelemfelkeltőként talán nézzünk egy nem túl távoli, de külföldi példát. A példa nem kifejezetten a tervezőmérnökökről szól, de jól szemlélteti a puha tudás fontosságát a képzésben és az alkalmazásban. A Capital német szerkesztőségének jóvoltából, megkaptam egy nemrég megjelent cikküket, amely a 250 legnagyobb német cég körében végzett felmérésről számol be (Mayerhöfer, A.: Was wirklich zählt, 6/2003, 28. Ausgabe). E felmérés keretében azt vizsgálták, hogy a cégek a végzős diplomások alkalmazásakor milyen szempontokat vesznek figyelembe. Ha a cégvezetések formuláját egy mondatban kívánjuk összefoglalni, akkor az a következő: 60 % a munkához való hozzáállás, a csapatban dolgozás képessége, a fegyelmezettség, az új ismeretek iránti befogadóképesség stb., stb., azaz az ún. puha képességek, vagy ahogy angol nevén elterjedt „soft skills” és a maradék 40 % a szakismeret. A sokat eláruló táblázat és a hozzá tartozó rövid magyarázatok a következők.  Gyakorlati tapasztalat A német munkaadók véleménye az, hogy az egyes szemeszterek közötti szünet, vagy szabadság elsősorban arra való, hogy a hallgatók – lehetőség szerint képzettségüknek, szakirányuknak megfelelő területen – munkát vállaljanak, tapasztalatokat szerezzenek a munka világából. Tapasztalatokat gyűjteni, ez az a pont a pályázók életrajzában, amelyre a személyzeti főnökök a legnagyobb hangsúlyt helyezik. Érdekes módon nagyra értékelik a munkaadók azt a megoldást is, ha a szóban forgó gyakorlatot a pályázó nem náluk, hanem más cégeknél szerezte, mert úgy gondolják, ezzel tágabb látókörű munkatársra tesznek szert, aki fiatal kora ellenére más cégkultúrákat és viselkedési módokat is megismert.  Külföldi szemeszter Különösen az üzemgazdászok és közgazdászok esetében, minden harmadik személyzeti főnök nagyon fontosnak tartja, hogy a hallgató legalább egy szemesztert külföldön is hallgasson. Úgy gondolják, ezzel tágul a hallgató látóköre, megismer más egyetemeket, országokat, népeket, kultúrákat. Gépészmérnökök és villamos mérnökök esetén, a személyzeti főnökök közel a fele, elvárja a nemzetközi tapasztalatot.  Tanulmányi idő A személyzeti főnökök úgy gondolják, hogy aki a felsőfokú tanulmányait szabályos idő alatt – vagy annál rövidebben! – nem végzi el, az várhatóan a munkában is lassú, kevéssé terhelhető lesz. A táblázatból jól látható, hogy ezt a kérdést, minden szakterület pályázói esetében igen fontosnak tartják.  Tanszéki tevékenység Néhány évtizeddel ezelőtt, még bizonyos tekintélyt jelentett, ha a hallgató az egyetem elvégzése után munkatársként, tanársegédként stb., egy egyetemi tanszéken vállalt munkát. Mára a helyzet alapvetően megváltozott. Úgy tűnik jobb az ilyesmit elkerülni, mert a személyzeti főnökök többsége ezt negatívan ítéli meg, és azt tartja, hogy nem csak a praxis, de még egy doktori disszertáció számára is szerencsésebb, ha az nem tanszéki, hanem gyakorlati szakmai munkán alapszik. Maga a pontozás mutatja, hogy az egyetemi munkát egyetlen egy szakterületen sem értékelik nagyon fontosnak, fordítva, kifejezetten kevésbé értékelhető jellemzőként kezelték.  Tanulási készség Az egyetem elvégzése nem jelenti a tanulás befejezését, és ebben minden munkaadó egyetért. A technológiák, a piaci helyzetek gyorsan változnak, és ehhez kapcsolódóan új elméletek, megközelítések, számítási módszerek, elvárások és előírások jelennek meg. Ezért a munkaadók a diplomás pályázóktól az új iránti nyitottságot, a naprakész tudás iránti elkötelezettséget elvárják, és ez nem azonos a munkaadók által szervezett rendszeres tréningekkel, hanem a pályázótól személyes erőfeszítéseket kíván meg.  Képesség a csapatmunkára A diplomás tevékenység napjainkban alapvetően csapatmunka. Egy-egy mérnöki létesítmény megtervezése is tucatnyi szakterületet művelő mérnök együttműködését kívánja meg, ezért a személyzeti vezetők a csapatmunkára való képességet már az első beszélgetés során hangsúlyosan vizsgálják. A legjobb esélyeik azoknak a pályázóiknak vannak, akik mások gondolatait nem rögtön bombázzák szét, hanem kritikájuk tárgyszerű marad, de legfőképpen maguk is jól viselik a kritikát, és a kritikai hangvétel ellenére is érzik a közös munka felelősségét, siker esetén a közös alkotás örömét. Elkötelezettség A személyzeti főnökök szerint a legfontosabb kérdés, hogy a pályázó később, mint szakterületének specialistája, vagy irányítója képes lesz-e más embereket irányítani és motiválni.  Idegennyelv ismeret A „nemzetköziség” egy alapkövetelmény. A személyzeti főnökök – háromból kettő – minimálisan egy idegennyelv tárgyalóképes ismeretét és egy további nyelv legalább megértését tartják minimális követelménynek a közgazdászok számára. A mérnökök és informatikusok számára – ezt a táblázatból nem érzékelhető – az angol nyelv nagyon jó ismeretét tartják fontosnak. És persze ne felejtsük el, hogy németekről van szó, akik ab ovo a német nyelvet ismerik.

Diplomamunka A személyzeti főnökök szívesen látják, ha a pályázó diplomamunkáját az illető cég által megadott, vagy ahhoz szorosan kapcsolódó témában készítette. Ez részben bemutatja, hogy a pályázó azokat a kérdéseket, amelyekkel az egyetemen nem is találkozott, de a gazdaság számára fontosak, miképpen tudja kezelni. Ha a diplomamunka kifejezetten annál a cégnél történik, ahová a pályázó végérvényesen elhelyezkedni szeretne, akkor ez a munkaadó döntésében azt a könnyebbséget is jelenti, hogy a pályázó együtt dolgozott a cég munkatársaival, kölcsönösen megismerték egymást, segít annak a nem könnyű kérdésnek az eldöntésében, hogy a beilleszkedés és az együttműködés gyümölcsöző lesz-e.  Az egyetem tekintélye Az egyes felsőoktatási intézmények, szakirányok, sőt tanszékek között is, jelentős színvonalbeli különbségek vannak. Ezt a személyzeti vezetők naprakészen ismerik, ezért különbséget tesznek a jelentkezők között a tekintetben, hogy mely egyetemen végeztek. Az egyetemek minősítése során három szempontot vesznek figyelembe, a tanárok, ill. az oktató személyzet képességeit, a hallgatók összetételét és színvonalát, és az infrastruktúrát.  Jó tanulmányi eredmény Jogászok esetében a kitűnő diploma nagyon fontos, állítja minden ötödik személyzeti főnök. Más szakterületeken azonban a jó jegyek már régen elvesztették fényüket. A vizsgákon csak az elméletet kérdezik vissza, és a vizsgáztatók, ha a hallgatótól viszont hallják saját előadásukat, vagy jegyzetüket, akkor igen nagyvonalúan osztják a jegyeket. Mivel az egyetemek szavahihetőségüket a hivatalos minősítés tekintetében már régen elvesztették, a pályázónak magának kell szakmai elkötelezettségét, képességét bizonyítania.  Doktori cím A mai rohanó világban a gyakorlat a legfontosabb, így aki doktori cím megszerzésére több évet elpazarol, az később számos szakmai ügyben megkésett újoncként jelenik meg a munkaerő piacon. Talán a pályafutás későbbi fázisában, amikor a vezetői ranglistán való előrelépésről van szó, akkor némi előnyt jelenthet a tudományos fokozat. Mindenekelőtt azonban csak azoknak ajánlható, akik a szakmai munkát később fel szeretnék cserélni az oktatással, vagy a tudományos munkával, de ez sikeres szakmai pálya esetében nem jellemző.

A német hallgatók számára ezek a megállapítások mélyreható következményekkel jártak, számításba kellett venniük, hogy a szakmai életben az elméleti tanulmányok drámai módon elveszítették jelentőségüket. Az, hogy valakinek a szakmai előéletében hosszabb-rövidebb ideig egyetemi tanszéken végzett munka, netán doktori cím megszerzése szerepel, az a szakmai életben, vagy a pályázók kiválasztása szempontjából, ma már gyakorlatilag érdektelen. Az említett felmérés voltaképpen arra kereste a választ, hogy mely kritériumok fontosak a karrier szempontjából, a piacgazdaságban pedig nyilvánvaló, hogy a karrier, – ehelyütt kényszerűen leegyszerűsítve – a képességek piac általi visszaigazolása. A felmérések még Németországban is azt mutatták, hogy a képzés végén jelentkező ismeretek és képességek, vagyis a képzés során a felsőoktatási intézményben megtapasztalt értékrend jelentősen eltér a munkaadók elvárásaitól. Jellemző erre, hogy pl. az üzemgazdászoknál és a közgazdászoknál teljességgel másodrangú egy-egy pályázat során az, hogy az egyetemen milyen eredménnyel végeztek. Ez a megállapítás annak ellenére igaz, hogy a felmérés szerint túlkínálat van diplomásokból a piacon.

A BME oktatási igazgatója, dr. Jobbágy Ákos a következőket nyilatkozta. A BMEU címmel rendezett konferenciájukon egy nagy svéd cég képviselője mesélte, rossz volt látni, hogy kiváló szakmai tudással rendelkező magyar pályázók hogyan maradnak le az állásról a valamivel kevesebb szakmai tudással, de az öneladásban sokkal jobb, nyugat-európai pályázókkal szemben. Valószínűleg ha az elmondottakat mélyebben elemeznénk, akkor a különbség nemcsak a kétesen hangzó öneladásban rejtőzik, hanem a puha tudásban, ill. annak hiányában. Erre utal egyébként az interjú többi részében az oktatási igazgató is, amikor az említett konferencián a többi ipari vezető elvárásait megfogalmazta: fokozni kell a gazdasági, a jogi, a humán ismeretek oktatását, az előadókészség javítását, a problémamegoldó készséget, a csoportmunkára való alkalmasságot. Erre mondhatjuk, hogy jobb későn (2005-ben) ezt az evidenciát felfedezni, mint soha. A változtatáshoz persze több szükséges, mint a felismerés.

A t. Olvasóktól, de vitapartneremtől is elnézést kell kérnem, hogy terjedelmi korlátok miatt, e véleményem szerint érdekes és fontos kérdésben leegyszerűsítésekre kényszerülök. A mérnökségről, annak létkérdéseiről lehet emelkedetten és kevésbé emelkedetten írni, de egy bizonyos szint alatt nem érdemes, hallgatni, nem törődni, szemet hunyni pedig jóvátehetetlen hiba. Zarándy Pál kollégámmal egyébként azt beszéltük meg, hogy e kérdéskör fontos és kevésbé fontos részeit egy tea mellett vitatjuk meg. Sajnos ezt az olvasókkal nem tudom megtenni, de akik a téma után érdeklődnek, azok számára szívesen állok rendelkezésre, többek között bőséges irodalmi forrás megjelölésével, ill. egyes nehezebben elérhető források rendelkezésre bocsátásával.