Több világosságot*, semmi szakszerűtlenséget!

A Mérnök Újság 2004. márciusi számában, Szilvássy Zoltán mérnök kollégánk igen értékes, meggyőző írást közölt a Dráva folyó vízlépcsőiről, mellyel minden hozzáértő szakember csak egyetérthet. A Dráva, akárcsak a Duna – hazánkat kivéve – már végig van lépcsőzve, vízerőműveik a világ legtisztább, legkörnyezetkímélőbb villamos energiáját termelik, vízzel és nem kimerülő, s lételemeinket szennyező, fosszilis bázisú ásványi anyagok hulladékaival. Nálunk e téren, a megkövetelt szakszerűség mellőzése miatt, megállt az idő. Dr. Kováts Gábor, a MMK elnöke az említett cikkhez egy előszót írt, amelyben a témakör megvitatásához, a szakma segítségét és közreműködését kérte. Írását a következő sorral zárja: „Bízunk benne, hogy egy korrekt és sokoldalú vita, jó döntést fog előkészíteni”.

A Mérnök Újság szándéka dicséretes, mert célja a mérnökök szakmai becsületének védelme, ami egyrészt azért fontos, mert a magyar mérnökök tekintélye világszerte mindig az élvonalban volt, másrészt, az EU felé haladva, a MMK-nak is szent kötelessége erre vigyázni. Ám nagy kérdés, hogy nálunk, a közel negyedszázada elfajult vízlépcső vitákban, véget lehet e vetni ennek az értelmetlen helyzetnek? A múlt tapasztalatai azt bizonyítják: nálunk a vízlépcső ügye nem szakmai, hanem politikai kérdés, amely nagy hatékonysággal alkalmas a tájékozatlan tömegek félretájékoztatására. Ezen káros hangulat kialakulásában a médiáé a főszerep, melyek közleményeiket zömében nem a szakemberek megnyilatkozásaira alapozzák.

Az igazság tisztázása, minden probléma megoldásának égető kérdése. Esetünkben az általános, vízlépcsők körül kialakult légkör befolyása a meghatározó. A probléma kulcskérdése: kiknek van igazuk, kiknek higgyünk a vízlépcső kérdésében? E tekintetben „kényelmes” helyzetben vagyunk, mert e téren, a múltbeli nyilatkozatok özönében, olyan gazdag és dokumentált tapasztalatok állnak rendelkezésünkre, melyek a józanész szerint is perdöntőek, a szavahihetőségek megállapítására. A Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (BNV) 25 éve tartó ádáz vitái azt bizonyítják: nálunk mindegy, hogy milyen vízlépcsőről van szó – a tények elferdítésével az nálunk természetpusztító, míg a világ más országaiban azok szolgáltatják a legtisztább villamos energiát, s komplex hasznosításukkal a társadalom fejlődésének nélkülözhetetlen, semmivel nem helyettesíthető elemei.

A vízlépcső-pártiak és az azt ellenzők álláspontjai közismertek, ezek makacs megismétlése nem visz közelebb a megoldáshoz. Ám e téren egyrészt adottak a BNV körüli viták egyes szereplőinek – szószerit is idézhető egykori – állásfoglalásai, másrészt köztudott a Hágai Nemzetközi Bíróság (HNB) ítélete, illetve eléggé ismert a vízlépcső körüli helyzet is. Az egykori nyilatkozatok dokumentáltak, letagadhatatlanok, a tények pedig (korrektséget feltételezve!) önmagukban is perdöntőek. E nyilatkozatok, az állásfoglalások ujlenyomatai, melyeknek mellőzése, az igazság felderítése érdekében, a mérnöki logikával, összeegyeztethetetlen. Villantsuk fel e nyilatkozatokat, s ezekkel, illetve a vízerő-hasznosítás legújabb nemzetközi megítélésével, a döntést bízzuk a szakszerűen gondolkodókra!

Bevezetőként felidézem azt a tényt, hogy nálunk a vízlépcső ügyében a média sohasem a szakembereket, hanem az attól szakmailag teljesen eltérő képzettségűeket (zenészt, festőt, filmírót, állatorvost, kertészt, diploma nélküli, magát környezeti misszionáriusnak vélő, elfuserált természetgyógyászt, énektanárt, stb.) szólaltatták meg. Így van ez ma is! A hazai vízlépcsők körüli hangulat kialakulása, a Bős-Nagymarosi Vízlépcsővel kezdődött. Tény, hogy a vízügyi szakemberek már előre figyelmeztettek: Szlovákia a Duna elterelésével egyedül is találhat megoldást. Dunakilitivel a mi kezünkben volt az egész vízlépcsőrendszer kulcsa, mégis az értelmetlenség győzött. Szemünk láttára épült fel a papírtigris, a C variáns, ami – minden józanész szerint is – Magyarország számára a lehető legrosszabb megoldás. E tekintetben, a magát környezeti misszionáriusnak tartónak a véleménye volt a meghatározó, s nem az energetikus akadémikusnak, az MTA Műszaki Tudományok Osztálya elnökének, aki így figyelmeztetett: „Az egészben az a legszörnyűbb, hogy az építkezés leállítása sokkal többe kerül, mint a befejezés”. [HVG, 1989.]. Kit érdekelt, hogy neki lett igaza?

Az akkori döntéshozók egybehangzóan kijelentették, hogy „Elfogadjuk a Hágai Nemzetközi Bíróság (HNB) döntését”. A hágai ítélet megszületett, de annak szándékos félreértelmezéséről, s az előzmények saroktételeiről beszéljenek a következő dokumentumok. Ez azért fontos, mert ha sohasem állítjuk szembe az embereket tetteikkel, akkor – minden következmények nélkül, felelőtlenül is – bárki azt nyilatkozhat, amit akar! Az akkori kormánybiztos, akit a sajtó „neves nemzetközi jogász”-ként aposztrofált, kijelentette: „A szerződés megszüntetése nem jogellenesen történik”. [MH. 1992. március 26.]. Erre jogi végzettség nélkül akkor ezt írtam: „Ez az állásfoglalás sokba kerül nekünk”. [Fehér Könyv]. A HNB döntése után a Parlamentben hangzott el: „Nyertünk, mert nem kell Nagymarost megépítenünk”. A sajtó pedig ilyen hangulattal kommentálta a pert: „A szlovák fővárosban jól tudják, hogy a hágai bíróság előtt fekvő akták a magyarok számára kedvezőbbek.” [NSz 1995. szeptember 6.]; vagy „Hosszú évek után most ért be a Hágában jól kialakított pozíciónk gyümölcse”. [NSz 1997.]

Értékeljünk! Hága szerint: „Magyarországnak nem volt joga ahhoz, hogy 1989-ben felfüggessze, majd ezt követően véglegesen leállítsa a nagymarosi beruházást, melynek elvégzése az 1977-es szerződés alapján kötelessége volt.” Mindez nemzetközi tekintélyvesztésünkkel járt. Nevesnek aposztrofált jogászaink Hága szerint „elmulasztották a jogorvoslati mechanizmust”. (Nem tudták, hogy senki nem lehet önmaga bírája!? Ez a jogtudományok egyszeregye!) A dollár-százezreket felemésztő „földrengésveszély” vádra Hága bírái egyetlen szóval sem reagáltak! Szakértőink a tárgyaláson napokon át hangoztatták, hogy a térséget „ökológiai szükséghelyzet fenyegeti”, mire a bírák ezt válaszolták: „Magyarországnak nem volt joga arra, hogy szükséghelyzetre hivatkozzon, és ezzel igazolja szerződéses kötelezettségei teljesítésének elkerülhetetlenségét, mert tetteivel, illetve mulasztásaival maga idézte elő a szükséghelyzetet” – mondták ki Hága bírái. Egyébként is: „A szerződés 15, 19. és 20. cikkei biztosítják, hogy a Duna vizének minősége ne romoljon, a természet védelme biztosítva legyen, és hogy figyelembe vegyék az új természetvédelmi előírásokat” – mondták, már jóval előtte a mérnökök, majd Hága bírái is. A jövőt illetően pedig „a szerződés hatályban van és feltételei alapján ez a közös rendszer kulcsfontosságú, ez azt jelenti, hogy ezt a rendszert kell helyreállítani.” A következtetéseket bízzuk az olvasóra. A fentiek alapján vajon nem nyilvánvaló-e, hogy Hága bírái a vízépítő mérnököknek adtak igazat?

Arthur Haighly világhírű High Voltage című művében – a felelőtlenül nyilatkozókról – így írt: „Nem törődnek a gyakorlati tényekkel, csak mennek a maguk útján. A legtöbb, amit tehetünk, tudatjuk a közvéleménnyel, hogy érdekeinket aláássa egy kisebbségi fanatikusok fondorlatos cselszövése”.
Elgondolkodtató tény, hogy egyeseket még a Környezetvédelmi Világalap (WWF) véleménye sem érdekli, ha vízlépcsővel összefüggő tévedéseik elkendőzéséről van szó. Íme: „A WWF szakemberei, akik rendszeresen ellenőrzik Bőst, úgy látják, hogy hiba volt nem befejezni a vízlépcsőrendszert a tervek szerint” és „a mért eredmények alapján kénytelenek elismerni, tévedtek a mű hatásainak előzetes megítélésében.” [MN 1995. december 28].

A hazai vízlépcső-ellenesség kártékonysága akkor válik még nyilvánvalóbbá, ha azt számszerűsítjük. Az eddigi károk összegéből az egész rendszert ki lehetett volna építeni. Ám ez a mintegy 600 milliárd forint elveszett, a térség egy roncshalmaz, a jövőbeli károk pedig beláthatatlanok. A vízlépcső körüli helyzetet az elmondottak is érzékeltetik, ám a hazai téves felfogásokat még inkább megerősítik a témakör legújabb nemzetközi felfogásai, tendenciái, amit a Nemzetközi Vízerőhasznosítási Szövetség (IHA) 2003-ban megtartott kongresszusi állásfoglalásai is igazolnak. Tudni kell, hogy a nemzetközi tudományos szervezetek állásfoglalásai univerzálisak, amelyek alól – következmények nélkül – egyetlen ország sem vonhatja ki magát.

A XX. század végén, a vízgazdálkodással és a vízerő-hasznosítással szemben, a természetvédelemnek álcázott, szakszerűtlen támadások erősödtek fel. A nagygátakat ellenző WCD társadalmi szervezet azzal a képtelen támadással állt elő, hogy csak a folyami, kisesésű vízerőművek villamos energia termelését fogadta el környezetbarát, megújuló energiának. Honi zöldjeink még ezen is túllicitáltak: nálunk minden vízerőmű természetromboló, semmibevéve, hogy a Tiszai vízlépcsők nélkül az egész Tiszántúlt aszályok sújtanák. A Világbanktól (WB) követelték, hogy függesszék fel a nagyobb, völgyzárógátas vízerőművek beruházásainak támogatását. Ezek a káros szemléletek világszerte késleltették a megújuló, környezetbarát vízenergia hasznosítását és a gazdaságilag is elmaradott térségek társadalmi felzárkóztatását (ami a WB-nek, elemi, nemzetközi kötelessége volt!).

Ez a méltatlan helyzet, parancsolóan szükségessé tette, hogy a világ szakemberei e tarthatatlan helyzet ellen is fellépjenek. Ennek kezdeményezése, világhírű magyar tudósunk, Mosonyi Emil professzor nevéhez köthető. 1995-ben az UNESCO támogatásával (ahol ismét egy magyar, Szőllősy N. A. segített) és a Vízerőművek és Gátak (H&D;) főszerkesztőjének közreműködésével megalakítják a Nemzetközi Vízerő-hasznosítási Szövetséget (IHA) azzal a céllal, hogy a vízgazdálkodás és a vízerő-hasznosítás feladatainak szervezését összefogja. Nemzeti büszkeséggel kell megállapítani: ezt a nemes célkitűzést az IHA az elmúlt 8 év alatt világviszonylatban sikerrel valósította meg. Az IHA 2003. évi konferenciája célkitűzésének megfelelően, világméretekben is elévülhetetlen sikereket ért el, aminek jelentősége a vízerő hasznosítás fejlesztése tekintetében rendkívüli. Ennek alapján a konferencia állásfoglalása szerint a vízgazdálkodási feladatok döntéshozóinak a jövőben a következő szempontokat kell különösen gonddal figyelembe venni:

A vízügyi létesítmények társadalmi létjogosultságát évezredes, sikeres tapasztalatok igazolják világszerte, melyeknek további tökéletesítése (biztonság, gazdaságosság, stb.) alapvető feladat. A villamos energia, a tudomány, a technika és a társadalom fejlődésének legfőbb forrása. Földgolyónk fosszilis energia bázisai végesek, s elégetésük szennyezi legfőbb lételemeinket. Ez megköveteli, hogy a jövőben a megújuló energiák kiemelt szerephez jussanak. Ám a villamos energiatermelés gazdaságossági számítására alkalmazott mai döntéshozatali alapelvek nem tárgyilagosak, mert azok nem veszik figyelembe a két, egymástól gyökeresen eltérő rendszereknek a természetre gyakorolt összhatásait (kimerülő ásványvagyonaink térítésmentes felélése!), és azok lételemeinket szennyező hatásait. A vízlépcső-ellenesség egy élettől idegen, ál-természetgyógyászati szemlélet, amelyik elfelejtkezik a két villamos energiatermelő rendszernek, a természeti értékekre gyakorolt, felélő hatásairól. E tévedések forrása, hogy korunkban a legtöbb tudomány csak interdiszciplináris szemlélettel művelhetők. Egyes döntéshozók akkor nem körültekintőek, amikor monocentrikus szemlélettel döntenek, multidiszciplináris felkészültséget megkövetelő beruházásokban.

A konferencia hangsúlyozottan hívta fel a figyelmet arra, hogy a világ vízerőkészletének kétharmada még nincs kihasználva, és azok többsége a világ legelmaradottabb térségeiben vannak. Az is elismert tény, hogy a vízerő hasznosítás csaknem mindig többcélú, komplex hasznosítást tehet lehetővé, ezért a nyomor, a szegénység enyhítésében, s a környezet védelmében szerepe kiemelt jelentőségű.

Az IHA múlt évi konferenciája – a johannesburgi világkonferenciával – összhangban egyértelműen deklarálta, hogy a vízenergia minden változata megújuló, és ez a legtisztább villamos energia. „A fenntarthatóság alapelvei” című deklaráció pedig biztosítja a vízerő-hasznosítás társadalmilag is korrekt megvalósíthatóságát. Ennek lényege: az építkezéssel érintettek helyzete csak kedvezőbb lehet, sőt a létesítmény hasznából is részesülhetnek. (Vajon ez a szigorú, de jogos posztulátum miért nem érvényesült az autópályák építésénél, ahol a környék településeinek forgalma elviselhetetlenné vált? Ezek építésekor hol voltak a környezetvédők?)
Mivel a vízerőművek kiépítése jelentős beruházásokkal jár, a fejlesztéseknek fontos feltétele a Világbank pozitív hozzáállása is. A jövő vízügyi beruházásainak tekintetében felmérhetetlen a jelentősége annak, hogy a WB régiónkénti képviselői a kongresszuson most álltak ki először egységesen, a vízügyi beruházások támogatása mellett, mert belátták: az emberiség nyomorgó milliárdjainak szociális, kulturális és gazdasági felemelkedése, emberi méltóságuk biztosítása, és a természeti értékek védelme csak a vízerőkészletek komplex hasznosításával biztosítható. Egyértelmű, hogy ennek nincs, tévesen hangoztatott alternatívája!

A konferencia azzal zárult, hogy „a vízerő-hasznosítás új korszaka elérkezett” De vajon mindenhol? Magyarország, a vízlépcsők megítélése terén (egyelőre) homokba dughatja fejét, de azt is tudni kell, hogy az EU országai évszázados vízügyi tapasztalataik alapján mind vízlépcső pártiak, ahol nem lesz helye egy élettől idegen, regionálisan elszigetelt, téves magyar vízlépcső körüli szemléletnek. Mivel az évszázados élettartamú létesítményeket alkotó mérnökök szakmai becsülete is mindennél fontosabb, ezért a MMK elnökének ilyen irányú kezdeményezése példaértékű. E bonyolult problémakör rendezése tudományos és nemzeti érdek is, amit hatékonyan segíthetne elő, ha a már megvalósult és vitatott műszaki alkotások üzemi tapasztalatait, tárgyszerű elemzéssel kiértékelnénk, s személyekre bontva is levonnánk ezek főbb tanulságait. Mindaddig, amíg a társadalom nem azonosítja a súlyos károkkal járó tévedések elkövetőit, addig folytatódik a károkkal velejáró szakszerűtlenség. Ennek felszámolása morális és társadalmi kötelesség, amihez Goethe szavaival élve valóban több világosságra volna szükség!