A címbéli tanács dr. Kupa Mihály ex-pénzügyminisztertől szájából hangzott el a miskolci mérnökbál előtti „EU fórumon”, valamilyen pejoratív jelző kíséretében, melyre már pontosan nem emlékszem. „Miért akarunk még mindig törekedni a vas és acél országa címre? A Ruhr-vidék rendbetételéhez 40 év kellett. Mit akarnak itt erőltetni Diósgyőrben?”

Nekem az jut eszembe, hogy amikor nem csak „Európában voltunk”, hanem Európa élmezőnyében is (hiszen „Európából való kizárásunk” Trianonnal kezdődött, nem a szovjet megszállással), akkor a magyar ipar képezte az ország nagy gazdasági potenciáljának és a fejlődésnek az egyik pillérét a mezőgazdaság európai élvonalába tartozó exportja mellett.

A XX. század első évtizedeiben Portugáliában is Ganz villamosok jártak, a Transz-Szibériai vasútvonal síneit Diósgyőrből szállították, Európa vasúti kocsijai a diósgyőri MÁVAG kerékpárjain jártak, de a Duna hidak acélszerkezetei is nagyrészt Diósgyőrben készültek, a kontinens vízművei magyar szivattyúmotorral jártak, a Ganz volt Európa egyik legnagyobb gépipari export cége, Közép-Európa bányáiban miskolci drótkötelet használtak. A Magyar Királyi Állami Vas-, Acél és Gépgyár budapesti központi igazgatósággal működött és két hatalmas gyártelep tartozott hozzá, a budapesti MÁVAG Gépgyár (Kőbányai úton) és a diósgyőri vas- és acélgyár. 1938-ban már 20 ezer munkás dolgozott a diósgyőri gyárban, 1980-ban 25 ezer. 2000-ben 2 ezer fő. Ma csak a biztonsági őrök. Vajon ennyire elfejtettünk termelni? Vagy csak a termelés szorult mindig háttérbe az egyéb pénzügyi hasznot hozó tevékenységek mellett? Netán a közgazdászok tévedtek akkor, amikor úgy gondolták, hogy az ország gazdasági érdekeit a termeltetés helyett a termelőeszközök ellenérdekelt külföldieknek történő eladása szolgálja? Mi műszakiak azt mondjuk, hogy mi csak termelni tudunk, a gazdaságpolitika a politikusok és a közgazdászok dolga (meg egyre inkább a jogászoké). Talán mégis szólnunk kéne, talán erősebben. Mert mint láthatunk? Fogy a nemzeti vagyon, fogy a hazai termékmennyiség, a gyárakat lebontják (vagy széthullanak maguktól), beruházás alig van, se gyár, sem pénz. És a negatív hatású gazdaságpolitikai döntéseknek nincs kockázata. Bélapátfalván működött az ország legkorszerűbb kőbányája és egyik jó hatásfokú cementgyára. Új ipari épületek, a nagy tárolócsarnokokat 2000-ben adták át. A bontási határozat 2002-ben már megszületett.

Kérdem, miért nem működhet tovább a kőbánya, hiszen azt a bányakapitányság is támogatná. Miért nem lehet a tárolócsarnokokat közcélokra átadni, például sportcsarnokká alakítani, miért nem lehet a silókat meghagyni és mást (pl. bort) tárolni benne? A helyi műszaki vezető a külföldi tulajdonos válaszát továbbítja. Romániában olcsóbb lesz neki a termelés és mi kénytelenek leszünk azt megvenni, még ha a vevőnek drágább is lesz így. A bontásra pedig azért van szükség, mert a tárolók továbbra is potenciálisan alkalmasak maradnának cementtárolásra, még akkor is, ha most nem arra használnák, ezért semmiképpen nem maradhatnak meg. Én, mint más alkotó ember, azt gondolhatnám, hogy a gyárat azért adjuk el, a nemzeti vagyonunkat azért bízzuk rá másra, hogy az termeljen, mi is gyarapodjunk, nem pedig azért, hogy a termelőeszközök elpusztításával saját piaci export területét bővítse saját hasznára, a mi rovásunkra. És mit tudunk adni csereértékként a behozott import árúért, ha saját termékünk nincs?

És mi lesz a gyár körüli lakótelepekkel, üzletekkel, iskolákkal, szociális intézményekkel, az azokban dolgozókkal, az őket ellátó szolgáltatókkal? „Ja kérem ez kemény kapitalizmus, nem jótékonykodás” halljuk a közgazdász válaszát. Pedig a diósgyőri (és más lakóhelyű) mérnök, technikus, munkás nem küzd semmi másért, csak az életéért, hogy legyen miből neki megfizetni azokat, akik belőlük élnek (az APEH, az állami igazgatás, az iskolák, a gyógyszerek, a szolgáltatók, stb., stb.) és legyen miből megfizetni azt az árút, amit a kereskedő nagyobb haszonnal hoz be, mint amennyiért ő termelni tudná.

Talán ha a gazdaságpolitikusok, közgazdászok valóban megmutatnák a helyes utat, akkor nem a „józan ész” ellenében védenék a dolgozók a termelő eszközeiket És erre valamilyen megoldást ad az EU? Csak a szabad munkaerő vándorlás az egyedüli orvosság? Ha nem készülünk fel a szellemi és fizikai termelőerő védelmére, vélhetően jól nem járhatunk. Az EU-ba lépésünkkel a jobb piaci helyzetben lévő jut nagyobb piaci területhez, ezt mindnyájan tudjuk. Azt is tudjuk, hogy már az ókorban is a nagykereskedők voltak a leggazdagabb polgárok és nem érdekelte őket, ha egy-egy termelő tönkrement Ahhoz, hogy a piacokon maradjunk, nemcsak jó termék kell (de az mindenképpen), hanem jó gazdaságpolitika mellett jó marketing.

Mi mérnökök (de lehet, hogy úgy is írhatnám: mi magyarok) az utóbbiban gyengék vagyunk. Nem tudjuk eladni magunkat.
Ez sok baj forrása. Talán változtatna ezen, ha a mérnökök és a közgazdászok nem csak saját elefántcsont-tornyukban alkotnának, illetve elmélkednének, hanem együtt gondolkodnának közös érdekeik szem előtt tartásával. És nem csak egy bál rendezésének erejéig tartana az együttműködés.